Vajon mire asszociáltam, mikor elolvastam ezt a mesét?

AZ URASÁG MEG A KERTÉSZE

Öreg udvarház áll egy nagy város határában, vastag falú, csipkézett bástyájú, tornyos udvarház.

Itt tanyázott nyáridőn egy gazdag, nemes uraság: valamennyi birtoka közül ezt szerette leg jobban, mert kívülről gyönyörűség volt a szemnek, belül pedig barátságos és kényelmes. Kapuja fölött a nemesúr kőbe vésett címere büszkélkedett, a címert meg az erkélyeket rózsa indák fonták körül, s az udvarház előtt pázsitszőnyeg zöldellt, fehér virágú galagonya, vörös csipkerózsa pompázott a közepén, s nemcsak az üvegházban, de az egész kertben különös, ritka virágok nyíltak.

Volt az uraságnak egy szorgalmas kertésze; öröm volt végigmenni a virágágyak között, a gyümölcsösön, a veteményeskerten. A kert egyik sarkában meghagyott a kertész egy darabkát az udvarház évszázados parkjából: néhány öreg puszpángbokrot, amelyet piramis formájúra nyesett. Mögöttük két hatalmas, vén fa állt, majdnem egészen csupaszon, s aki rájuk nézett, az első pillanatban azt hihette, hogy egy szélroham nagy szalmacsomókkal hordta tele ágaikat. Minden szalmacsomó egy-egy madárfészek volt.

Lármás hollók meg varjak népes serege élt itt időtlen idők óta, valóságos madárfalu volt a két fa, a madarak voltak itt az uraságok, a földesurak, a birtok ősi és igazi gazdái. Az emberekkel édeskeveset törődtek, de eltűrték az alacsonyan járó teremtményeket, bár puskájuk sokszor dörgött a cserjésben; ilyenkor a madarak rémült károgással röppentek föl fészkükről.

A kertész nemegyszer mondta urának, hogy a vén fákat ki kellene dönteni, mert csak elcsúfítják a szép kertet, s a környék akkor a lármás madaraktól is megszabadulna. Hanem az uraság nem akarta bántani a két öreg fát, se a madarakat, hiszen mégiscsak a hajdani idők hírmondói voltak, sajnálta kipusztítani őket.

- Az a két fa a madarak öröksége, maradjon hát az övék, jó Larsenem! Elég dolgod van úgyis! A te gondod a virágoskert, az üvegház, a gyümölcsös meg a veteményes!

Larsen, a kertész, szorgalommal ellátta minden dolgát, gonddal és szeretettel ápolta a fákat, a virágokat, meg is dicsérte az uraság, de azt se hallgatta el előtte, hogy barátainál nemegyszer pompás gyümölcsöket evett, csodálatos virágokat látott, jobbakat és szebbeket, mint amilye nek az ő kertjében teremnek. Elszomorodott a kertész, hiszen ő a legjobbat akarta, s a leg jobbat cselekedte. Derék ember volt és hűséges szolgája urának.

Egy napon magához hívatta az uraság, és elmondta neki, hogy előző nap az egyik előkelő barátja asztalánál ismeretlen fajtájú almát és körtét evett, olyan jóízűt és bő nedvűt, hogy a vendégek nem tudtak betelni vele. Bizonyosan külországi fajták voltak, de ha azéghajlat engedi, jó lenne meghonosítani. A házigazda csak annyit tudott, hogy a város legelső gyü mölcs kereskedőjétől vették. Megkérte hát az uraság a kertészét, lovagoljon be a városba, és tudakolja meg attól a kereskedőtől, honnan hozatta a gyümölcsöt, és rendeljen oltványt belőle.

A kertész jól ismerte a kereskedőt, éppen annak szokta eladni az uraság felesleges gyümölcsét. Belovagolt hát a városba, és megkérdezte tőle, honnan való az a ritka fajtájú alma és körte.

- De hiszen éppen tőled vettem! Az uraság kertjében termett! - mondta a kereskedő, és megmutatta az almát meg a körtét.

A kertész nyomban ráismert. Megörült a kertész; sietett urához, és elmondta neki, hogy a pompás alma meg körte a tulajdon kertjében terem.

Nem hitte az uraság.

- Lehetetlen az, Larsen! Igazolja írásban az a kereskedő, akkor elhiszem. A kertész hamarosan meghozta az írást.

- Különös! - mondta elgondolkozva az uraság.

Attól fogva az uraság mindennap pompás körtét meg almát halmoztatott fel hatalmas tálakban az asztalán - tulajdon kertje gyümölcseit, a fölösleget meg vékaszám küldte közeli és távoli barátainak, még külországba is. Sok öröme telt benne, bár arról se feledkezett meg, hogy az a nyár és az előző nagyon kedvezett a gyümölcsnek, s az egész országban jó termés volt.

Telt-múlt az idő. Az uraság egy nap ebédre volt hivatalos a királyi udvarba. Másnap megint magához rendelte a kertészét. A felség asztalánál olyan pompás ízű üvegházi dinnyét evett, amilyet az ő kertésze sohasem küldött az asztalára.

- Menj el az udvari kertészhez, jó Larsen, s kérj tőle néhány magot abból a csodálatos fajtájú dinnyéből!

- De hiszen az udvari kertész tőlünk kapta a dinnyemagot! - mondta mosolyogva a kertész.

- Akkor még pompásabb ízűvé nevelte - felelte az uraság. - Mindegyik kitűnő volt!

- Úgy hát büszke lehetek! - mondta a kertész. - Meg kell mondanom uraságodnak, hogy az udvari kertésznek ebben az esztendőben nincs szerencséje a dinnyével; amikor látta, milyen pompásak a mieink, s megízlelte, felvitetett hármat a palotába.

- Túl sokat tartasz magadról, jó Larsen, ha azt hiszed, hogy azok a dinnyék a mi kertünkből valók.

- Bizonyos vagyok benne, uram - mondta a kertész. Elment az udvari kertészhez, és írást kért tőle, hogy a pompás dinnye az ő üvegházukból került a király asztalára.

Ámult az úr, hitt a szemének. Elbeszélte mindenkinek a históriát, az írást is megmutatta. Attól fogva dinnyemagvaiból is küldözgetett messze földre, ajándékba, éppúgy, mint alma- és körteoltványaiból.

Híre érkezett nemsokára, hogy megeredtek, pompás gyümölcsöt teremnek, s az uraság birtokáról nevezték el a fajtákat, olvasta is az uraság a birtoka nevét angolul, németül, franciául.

Ezt nem is álmodta volna régebben.

- Csak Larsen ne bízza el magát túlságosan - mondta az uraság.

A kertész nem bízta el magát, de nem akart addig meghalni, amíg nem ismerik el az ország egyik legjobb kertészének. Minden esztendőben megpróbálkozott valami kerti növény neme sítésével, s ez sikerült is neki, de ura nemegyszer a szemére vetette, hogy az első nemesítése, a körte meg az alma volt a legjobb, a későbbi fajták messze mögöttük maradnak. A dinnye is zamatos, de amit a király asztalánál evett, egészen más ízű volt. Jó az eper is, de nem különb, mint ami a többi birtokos kertjében terem. Amikor aztán egyik évben pudvás lett a retek, másról se beszélt az uraság, mint arról; a kertész többi keze munkáját nem is emlegette.

Szinte jólesett az uraságnak, ha azt mondhatta:

- Ez az esztendő nem hozott jó termést, kedves Larsenem! - Valósággal boldoggá tette, ha a szemére vethette: - Ez az esztendő nem volt szerencsés!

A kertész hetente többször gyönyörűen elrendezett virágcsokrokat vitt fel a szobákba, olyan ügyesen válogatta össze a virágokat, hogy szinte új színekben ragyogtak fel.

- Jó ízlésed van, Larsen - dicsérte meg az úr. - Ezt az adományt azonban Istentől kaptad, nem a te érdemed.

Egy nap a kertész nagy kristálytálat állított a szoba asztalára; a tálban vízirózsalevél libegett, rajta egy hosszú szárú, ragyogó, kék virág nyugodott, akkora, mint egy napraforgó.

- Indiai lótusz! - kiáltott fel az uraság, amikor meglátta.

Sohasem látott még ilyen virágot. Napfénybe állította, este meg a lámpa fénykörébe, úgy gyö nyör ködött benne. Aki csak látta, pompás és ritka virágnak nevezte, igen, ezt mondta az ország legelőkelőbb ifjú dámája is, a királykisasszony, aki nemcsak szép, de okos ésjószívű teremtés is volt.

Az uraság szerencséjének tartotta, hogy a virágot átnyújthatta neki, s a virág felkerült a királyi palotába.

Ment az uraság a kertjébe, hogy maga is szakítson egy szálat a különös virágból, de nem talált többet. Hívatta a kertészt, és megkérdezte, hol nő a pompás kék lótuszvirág.

- A kertben hiába kerestem - mondta. - Végigjártam a virágoskertet, még az üvegházban is voltam, de nem láttam sehol.

- Nem is ott nő - felelte a kertész. - Közönséges virág az, a veteményeskertben szedtem. És milyen szép! Olyan, mint egy virágzó kaktusz, pedig csak az articsóka virága.

- Ezt előbb is megmondhattad volna! - mérgelődött az uraság. - Azt hittem, valami ritka, idegen virág. Nevetségessé tettél a királykisasszony előtt! Ő meglátta nálam a virágot, s meg tetszett neki, nem ismerte, pedig nagyon jártas a természetrajzban, de hát konyhanövé­nyekkel nem foglalkozott. Hogy is juthatott eszedbe, Larsen, hogy felhozz a szobámba ilyen közön séges virágot? Most majd kinevet a királykisasszony.

S a pompás kék virágot, amely a konyhakertben nyílott, kivitette a szobájából az uraság, azt mondta, nem oda való, aztán bocsánatot kért a királykisasszonytól, mentegetőzött, hogy a közönséges virágot a kertész vitte a szobájába, ő nem tudta, mifajta lehet.

- Igazságtalan a kertészével - mondta a királykisasszony. - Megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig ügyet se vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget ott, ahol mi sohasem kerestük volna. Megkérem az udvari kertészt, hogy amíg az articsóka virágzik, mindennap hozzon fel ilyen virágot a szobámba.

Úgy is tett.

Az uraság leüzent a kertészének, hogy vigyen fel hozzá még egy szálat a kék virágból.

- Tulajdonképpen egészen csinos - mondta. - Legalábbis érdekes! És megdicsérte a kertészt.

„Ezt szereti Larsen - gondolta magában. - Elkényeztetett és hiú ember." Ősszel rettentő erejű vihar dühöngött; egy éjszaka még vadabbul tombolt, s a kert zugában gyökerestül kicsavarta az évszázados fákat - az uraság bánatára és a kertész örömére. A fészküket vesztett hollók, varjak rémült ricsaja még a vihar üvöltését is túlharsogta. Szárnyukkal verdesték az udvarház ablakait, mintha az embereket akarták volna segítségül hívni.

- Most örülhetsz, Larsen! - mondta az uraság. - A vihar kidöntötte a fákat, s a madarak az erdőbe költöznek. Így már hírmondója se maradt a hajdani időknek, nincs, ami emlékeztessen rájuk. Szomorú dolog ez!

A kertész nem szólt semmit, de már azon gondolkozott, amit régóta forgatott az eszében: úgy akarta kihasználni a pompás, napsütötte helyet, hogy az a kert dísze és az uraság szemének öröme legyen.

A kidőlt faóriások összetörték a piramis alakúra nyesett puszpángbokrokat is. Azok helyébe erdei és mezei virágok sűrű szőnyegét ültette a kertész.

Más kertésznek eszébe se jutott volna ilyen egyszerű növényeket ültetni az uraság pompás és gazdag kertjébe. Az egyiket napos helyre ültette, a másikat árnyékba, ahogy a növény szerette. Nagy gonddal ápolgatta a kertnek azt a zugát, s gyönyörűen pompázott azezerféle virág.

A jütlandi boróka színével és formájával az itáliai ciprusra emlékeztetett; a fényes levelű, szúrós krisztustövis télen-nyáron zöldellt, gyönyörűség volt a szemnek. Előtte többféle fajtájú páfrány; némelyik olyan volt, mint egy aprócska pálma, a másik, mintha oltalmazója lett volna annak a törékeny, szép növénynek, amit vénuszhajnak neveznek. Itt virágzott a mostoha növény is, a bojtorján, olyan üdén és szépen, hogy beleillett volna egy csokorba. A bojtorján a száraz talajt szerette; a mélyebb helyeken, a nedvesebb földben kertisóska zöldellt - az sem dísznövény, de olyan festői és szép, magas szárával, hatalmas leveleivel! Egymás alatt sorakozó, sárga virágaival itt hajladozott a karhosszúságú ökörfarkkóró, egyenest a mezőről plántálta át a kertész. Szagosmüge, pitypang, erdei gyöngyvirág, tündérkonty, háromlevelű madársóska tarka sűrűje pompázott a kert sarkában. Csodálatos látvány volt.

Legelöl alacsony franciaföldi körtefák drótra feszített ágai alkottak sövényt; kaptak elég napfényt, gondos ápolást, s hamarosan olyan nagy és bő nedvű gyümölcsöt teremtek, mint hazájukban.

A két lombtalan öreg fa helyére hosszú zászlórudat tűzött Larsen, rajta Dánia zászlója lobogott, mellette még egy pózna magaslott, amelyet nyár- és őszidőn komló zöld indái és illatos virágpamatai borítottak el, télen azonban ősi szokás szerint zabkévét kötözött rá a kertész, hadd legyen az ég madarainak boldog karácsonyi lakomájuk.

- A jó Larsen érzelgős lett öreg napjaira - mondta kertészéről az uraság. - De hűséges és derék ember.

Újévkor egy fővárosi képesújságban közöltek egy képet: a régi udvarház kertjének zugát ábrázolta, ahol a zászlórúd mellett az ég madarainak volt terített asztala. Aki a képet látta, azt mondta, hogy szép gondolat volt az ősi szokást feleleveníteni.

- Ha ez a Larsen csinál valamit, mindjárt szétkürtölik. Szerencsés ember! Végül még büsz kének kell lennem, hogy az én kertészem! - mondta az uraság irigyen. Eszébe se jutott, hogy a kertész szorgalmas és becsületes munkájával szerezte a hírnevét.

Eddig a történet a kertészről meg az uraságról. Gondolkozz el rajta!