Az elmúlt hetekben összegyűlt bennem sok olyan gondolat, mely hosszú hallgatás után kikívánkozik belőlem. Figyelve a közélet helyi és országos eseményeit, figyelve a választásokat megelőző ajánlószelvény gyűjtést és az emberek szélsőséges reakcióit a közélettel kapcsolatban elkeseredtem. Fogalomzavar és tudatlanság van a fejekben a közvéleménnyel, a civilséggel és a közösségi részvétel fontosságával kapcsolatban, ami alól a sajtó sem kivétel.

A Nyíregyházi Televízió Esti Gyors című műsorában több alkalommal tapasztaltam és a Nyíregyházi Napló 2010. február 25.-i számából is kiderül, hogy a médiumokból a civilek negatív megítélése sugárzik az állampolgárok felé. A magam fajta civil szférában aktívan tevékenykedő ember számára a fent említett Piaci ló című írásban megfogalmazottak ellenkezője csapódik le, fogalmazódik meg kérdésként: miért hiszik azt, hogy mi vagyunk az ellenség? Miért hangozhat el egy televízióban az a kérdés, hogy miért kell egyáltalán megkérdezni a civileket egy-egy helyi közéleti kérdésről? Miért van az, hogy nem „használhatjuk” rendeltetés szerűen a demokráciát, vagy ha alkalmazzuk és a köz által megfogalmazott felvetéseket eljuttatjuk az érintettekhez, megsértődnek, ellenségként kezelnek, eleve elvetendőnek tekintik javaslatainkat? Miért van az, hogy mikor személyesen egyeztetünk az érintettekkel, éppen ennek ellenkezőjét, a konstruktív, konszenzusra hajlamos „légkört” érzékeljük, s csak a sajtóból értesülünk arról, hogy rosszul éreztük.

A szakirodalom így fogalmaz: „A civil társadalom rendeltetése, hogy az általa biztosított nyilvánosság és érdekartikuláció útján szembesítse az állami akaratot az általa képviselt értékekkel, törekvésekkel és gyakorlattal. (Ennek legfontosabb eszköze “közösségi részvétel”, amelynek tartalmát az európai jogterületen az Aarhusi Egyezmény már igen részletesen kidolgozta. Három pillére az információhoz való jog, a beleszólási jog és a jogorvoslati jog. A három pillért a részvételre képesítés intézményi és intézkedési rendszere egészíti ki.”

Az, hogy egy egyén teszem azt egy civil szervezethez fordulva a nyilvánosság bevonásával hangot ad véleményének, javaslatokat tesz, részt vesz a közéletben, nem ördögtől való, így nem is kell abban a színben feltüntetni. Közvélemény nélkül a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb alapeleme, a köztisztséget viselők elszámoltathatósága kerül veszélybe. „A közéletről, illetve a hatalomról szóló nyilvános beszéd növeli a hatalom elszámoltathatóságának esélyét.”

Mindezek fényében felmerül annak lehetősége, hogy a közélet dolgaival szervezett formában foglalkozók, véleményüknek nyilvánosan hangot adók huhogóként, kerékkötőként feltüntetése önvédelmi reakció, hiszen egy rosszul informált, döntésképtelen közösség nem alkalmas az elszámoltatásra. „A közvélemény akkor jön létre, – írja Hammer Ferenc – ha az emberek megosztják egymással véleményüket, és láthatóvá teszik azt a közélet, különösen a politikai döntéshozók számára.”

Tény azonban, hogy ha nem törik le ezeket a kezdeményezéseket, és a közösségé formálódó gondolkodó egyének rutint szereznek a szabadságjogaik érvényesítésében, egyre többen hiszik el, hogy lehet és kell foglalkozni a lokális környezetünk ügyeivel, nem lesz olyan könnyű a fejük fölött dönteni ügyekről. Nem kell tehát mást tenni, mint szemtől szemben partnerséget mímelni, majd kincstári írnokainkkal negatív színben feltüntetni azokat, akik éltek eme elemi jogukkal.